Múlt héten volt öt éve, hogy a 112-es telefonszámot bevezették, és egyesítették a rendőrség, tűzoltóság és a mentők telefonszámát. Nem szeretek arra a napra gondolni, mikor anyukám elhunyt, de azt hiszem, sosem lehetek elég hálás annak a diszpécsernek, aki aznap fogadta a hívásomat. 

Azt tudni kell, hogy édesanyám mindenki elől eltitkolta, hogy nem menthető, és nekem is csak hosszas könyörgés után mondták telefonon előző este, hogy: “menjen haza, és búcsúzzon el”. 

Másnap reggel anyunál kezdtünk, és én tudtam, és szerintem ő is tudta, hogy ezen már nem tudunk változtatni. 

Nagyon rosszul nézett ki, és szerintem nagyon nagy fájdalmai lehettek, amit ő nem akart, hogy tudjunk. Még össze is vesztem vele, mikor mondtam, hogy ki kell hívnom az orvost. Cicceget. Mondtam, hogy oké “fogd meg a kezem, és nem hívom ki a mentőket” Dühös volt, mert már nem tudta felemelni a kezét sem. 

Kimentem és telefonáltam. 

Egy kedves női hang vette fel a telefont, bemutatkozott és kérdezte, hogy miben segíthet. 

Ott már nagyon ki voltam borulva, hiszen végigsírtam az éjszakát, dühös voltam mint egy kisgyerek, és tehetetlen mert tudtam, hogy az édesanyám haldoklik. 

Bemutatkoztam, elmondtam, hogy segítségre van szükségem, mert az anyukám rosszul van, és nem tudok mit tenni. Nem tudom mennyire voltam érthető, mert akkor már nagyon sírtam, és rettegtem, hogy mi lesz. 

Miért? 

Van egy olyan protokoll, hogy ha valaki haldoklik (értsd jól, végelgyengülés miatt már tudják hogy az illető el fog hunyni) akkor azt családi körben szokták megvárni, feleslegesen nem szállítgatják intézményről-intézményre. 

Ha valaki az otthonában huny el, akkor első körben orvost kell hívni, aki megállapítja a halált, utána ki kell hívni a rendőrséget, akik megállapítják, hogy nem történt “gyilkosság”, utána lehet hívni a temetkezési vállalkozót, aki el tudja szállítani a holttestet, és segít a temetési ügyintézésben. Ez lehet több óra, és egy halottal nem tudom mit tettem volna, de biztos vagyok abban, hogy többet a házba nem tettem volna be a lábam...

Nem tudtam volna elviselni, ha ott hal meg, és azt sem, ha amíg lehet, mi nem tudunk neki segíteni. Márpedig segítségre volt szükségünk, mindenkinek, még neki is, aki dühösen mondta, hogy “nem akarok egy kórházban meghalni!” Én segíteni akartam neki. Hittem, és tudtam, hogy ha neki jó lesz, akkor teljesen mindegy, minekünk min kell átmennünk. Neki legyen jó, bárhogyan! 

A hölgy többször visszakérdezett, hogy ki az, akinek segítségre van szüksége, milyen állapotban van, mi a címünk, mi a neve, engem hogy hívnak, mondjam meg a telefonszámom. Mit tudok, milyen információt adhat a mentő orvosnak. Én sétálgattam a hidegben fel-alá, és igyekeztem megnyugodni, és mindenre válaszolni. 

Emlékszem, hogy megköszöntem a segítséget, de azt hiszem, nem tudok neki elég hálás lenni, hogy Ö a vonal másik oldalán komolyan vette, hogy nagy a baj. 

Kicsit furcsa lesz amit írok, de végül nevetve tettem le a telefont, mert azt mondta, hogy

“Ne aggódjon, a segítség úton van, és próbáljon megnyugodni, ne csak az anyukája, hanem saját maga miatt is. Rendben?”

Potyogtak a könnyeim, de azt feleltem, "nincs más választásom, jól leszek". 

Mikulás napján, egy szombati napon, a telefonhívást követő 5 percen belül megjelent a mentőautó a bejáratnál, és anyukámat agyvérzés miatt végül beszállították a Váci kórházba, ahol segítettek neki addig, amíg egy kórházi ágyban, a családja körében vette életének utolsó lélegzetét. Utána is nagyon sok támogatást kaptunk a kórház dolgozóitól, ami részükről óriási tapasztalattal fogadták a hirtelen érkezett gyászt.

Ez a bejegyzés azért is született, hogy megosszam veletek, hogy a 112-es számot csak akkor hívjátok, ha bajban vagytok, és ne akkor, amikor valaki nem tudja milyen nap van. A diszpécserek munkája fontos, és életet menthet, meg rengeteg erőt is adhat reménytelennek tűnő helyzetekben, amiért én személy szerint amíg élek nagyon hálás vagyok/leszek. 

Tisztelettel:
Varga-Czakó Adrienn