Napok óta olvasom, hogy borulnak ki a Linkin Park rajongók azon, hogy Chester Bennington özvegye két év gyász után nem férjhez megy - ahogyan a bulvár lehozta - hanem eljegyezték. Nekem nem is ezzel van “problémám”, hanem a reakciókon és kommenteken. 

Én három évig éltem együtt zenésszel. Fiatalok voltunk és elhittük, hogy mindenre képesek lehetünk. Eleinte. Nekünk szerencsénk volt, mert mind a ketten a zenei iparban dolgoztunk. Én rendezvényeket szerveztem, majd koncerteken dolgoztam, később nagy rendezvényekre is felkértek. Amikor mások elmentek bulizni, mi dolgoztunk, ő a színpadon, én mögötte. Intéztem a számlákat, tárgyaltam, rendeztem a road-ok munkáját, tartottam a kapcsolatot a sajtóval, rajongókkal. Mi három nagyon nehéz év után szétmentünk, és öt év után úgy éreztem, nem akarok tönkremenni, és elmentem az országból. 

Láttam sok csillagot felgyúlni és porba hullani. Voltak, akik okosak voltak, voltak, akik nem. Voltak vezetett és vezető, hatalommal élő és visszaélő emberek. Igen, ennek a szakmának a velejárója, hogy jelen van a kábítószer, vagy valamilyen függőség. 

Zenész mellett élni egy nagyon kemény feladat, mert sosem lesz a tiéd igazán. A zenéje eljuthat bárkihez, mindenki azt ért belőle, amit meg akar hallani, lesz aki meg akarja ismerni, és lesz olyan, aki nyomulósabb lesz…

Többször nyilatkozta Chester, mennyire nagy teher volt számukra a hirtelen jött siker, hogy egy csapásra az egész világ megtudta, kik ők, és mit tettek le az asztalra. Ez meg olyan megfelelési kényszert nyomott rájuk, hogy érezhetővé vált a második albumukon. 

Mit jelent zenésszel együtt élni? 

Kihívást a mindennapokra, és minden másra. 

Ha turnéra készülnek, akkor minden idejük be van osztva - edzés, próba, gyakorlás. Edzeni kell, hogy végig tudjon ugrálni egy két órás koncertet, próbálni kell, hogy ami az albumon megjelent, azt hallja a közönség. Ezt nem csak egy garázsban kell elképzelni, hanem színházteremben, vagy akár kibérelt teremben, felépített színpadon fénytechnikával, kivetítőkkel, hogy a hang és a kép egyben legyen. Ezek sok-sok hónapot elvesznek, és amikor szeretett zenészed hazaér, akkor is inkább gyakorol, mert ez az élete. Ez élteti, a zene, a koncertezés, az a miliő, amit ha nem vagy benne, nem biztos, hogy meg tudsz érteni. 

Ezeken túl, ha van a zenészek mögött marketing csapat, heti megbeszélések, ruhapróba, fotózás, stratégiai konferenciák...éves, havi, heti majd napi tervezés, és egy idő után már csak azt veszed észre, hogy tök mindegy, te mit akarsz, az lesz, amit mondanak nektek. Azt a ruhát veszed fel, amit a szponzor kifizetett, azt a sapkát veszed fel, amit a kezedbe nyomnak, annak nyilatkozol, akihez érdek-kapcsolatok fűznek. Nem tudhatod, ki kíváncsi igazán rád, és ki az, aki érdekből, brahiból akar a közeledben lenni. A barátok, a család messze vannak, nincsen kontroll.

...és jön az, ami mindenhol ott van, egy jó haver, aki ad egy cigit, majd egy tabit, és végül a kokain csíkot húzzátok fel együtt, mert utána minden könnyebb, minden jobb, és leszarod a következményeket. Ebből a külsős szemlélő eleinte nem sokat vesz észre, mert azért vannak arra emberek, hogy ezt jól titkolják. 

Egy protokoll szakértőt kérdeztek, mikor Meghan és Harry herceg az esküvőjére készült, hogy mit lesz a legnehezebb megszoknia a hercegnőnek? Azt válaszolta, hogy a kézfogás, és egy idő után az arctalan emberek. - Na pont ilyen az, amikor valaki híres lesz. Kézfogás helyett ölelés, puszi, szelfik, állandó kommunikáció, állandó mozgás. Csak a stáb a fix, akikkel dolgozol, minden más változik. 

A rajongók talán itthon nem annyira nyomulósak, mint határainkon, vagy a kontinensen túl, de persze vannak kivételek. Láttam már futni híres embert a rajongók elől, olyat is, hogy 6 testőr kísérte mindenhová, volt aki parkolón keresztül közlekedett, mert képtelen volt a rajongók gyűrűjét elviselni. Ezeknek az embereknek egy perc nyugtuk nincs, tényleg nincs! 

De térjünk vissza Talinda Benningtonhoz, akinek a férje 12 év együttélés után,  2017.07.20-án felakasztotta magát, és magára maradt 3 kiskorú gyermekkel, a Linkin Park rajongók millióinak bánatával. Amíg a zenekar hallgatott, ő elkezdett kommunikálni Twitteren a rajongókkal. Pár hónapon belül létrehozta a 320 alapítványt (Chester Bennington születésnapjának dátuma), ami által egy egész világot világosított fel a depresszió 5 jeléről. Az alapítvány segítséget nyújt a mentális betegséggel küzdőknek, és a függőségben szenvedőknek. Mindemellett neveli a gyerekeket, iskolába járnak, elköltöztek. Elmondta azt is, hogy a fia depresszióval küzd, és mindenkit megviselt férje halála. 

Én édesanyaként megértem, hogy két évvel a tragédia után mert kapcsolatot építeni, és talán ezzel a döntésével egy normális család képet mutat a gyerekeinek. Senki nem léphet a gyerekeknél az édesapjuk helyébe, senki nem lesz olyan, mint Chester. De talán lehet egy erős bástya a tragédián átesett családnak. 

Sokan írtak Talindának, hogy ha meghal a lélektársa, akkor hogy lehet eljegyezve, meg hogy pénzéhes volt mindig is… kikapcsolta a hozzászólásokat - amit jól tett! - mert hogy ezt nem kell a gyerekeinek látnia. Sőt, volt aki egyenesen legyilkosozta, mert ő tehet arról, ami szegény Chesterrel történt. 

Ilyenkor miért nem jut eszébe senkinek a zenésztárs, aki mindig is tudott a függőségéről, a betegségéről, a fóbiáiról “a démonok, mindig is az üzlet részei voltak”. Mike Shinoda egy remek zenész, de barátja halálakor a stúdióba vonult, és felvette a Post Traumaticot, és körbehaknizta vele a Világot, mondván, ő így dolgozza fel a gyászt… csak közben degeszre kereste magát.

Ez tényleg senkit nem zavar? Ő nem tehet arról, ami történt?
De, pontosan ugyanannyira, mint azok, akik nem vették észre, hogy Chester búcsúzkodott, hogy mindent megtervezett előre, mert nem halt volna meg a legjobb barátja halálának évfordulóján. 

Szóval ez a bejegyzés csupán arra akarja felhívni a figyelmet, hogy fogadjuk el a dolgokat úgy, ahogyan megtörténnek, és ne úgy, ahogyan szerintünk jó lenne, ha megtörténnének. 

Peace,
VargAda