Egyszóval kellene leírni akkor káprázatos, volt benne minden. 

Voltam WomenSpiration reggelin, ahol találkoztam olyan nőkkel, akik pontosan tudják, hogy merre tartanak előre. Én akkor nagyon feszengve éreztem magam, mert már utáltam, hogy másoknak gyártok tartalmat, és jó magam már azt sem tudom ki vagyok és mit is akarok igazán. Így áprilisban elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit is akarok igazán. 

Nem jött válasz. 

Voltam Könyvfesztiválon és Könyvhéten, ahol életemben először nem éreztem jól magam. Sokan sokat vártak el tőlem a Kildara miatt, és volt aki jót röhögött, mert nem történt semmi. Nem éreztem késztetést, hogy folytassam, és nem volt erőm hozzá. Most sincs. 

Gondolj csak bele, több mint húsz bloggerrel dolgoztam együtt négy éven keresztül, rengeteg tartalmat gyártottak, kértünk be még több könyvet, megcsináltunk egy országos könyves felmérést (amit 16 évvel ezelőttig senki nem csinált és 4044 ember töltötte ki), és ennek mi volt az anyagi haszna? Semmi. 

Elfogyott a motiváció, a lelkesedés, úgy éreztem, hogy hazudtam mindenkinek ami miatt rettenetesen szégyelltem magam, mert ezért az egészért én vállaltam a felelősséget. Szóval nem voltam a toppon, a mindennapi dolgok mellett...miért is lettem volna jól? Jött az óvodai beiratkozás, ahová nem vették fel a lányom, mert októberi születésű és mert egyszerűen nincs hely. 

Valahogy az élet úgy hozta, hogy minden mellett voltak tanácsadások ügyfeleknek, indultak új projektek ami mellett ott lehettem. Találkozhattam rendkívüli emberekkel mint az ex-szcientológussal Dudás Dianával, csokoládé manufaktúrába is jártam, voltam Baján egy régi zsinagógából átalakított könyvtárban, ahol megtarthattam az első BloggerKépzős tanfolyamot - amit akkor még nem láttam igazán, hogy az utam. 

Egy hirtelen ötlettől vezérelve feltöltöttem az életrajzomat, majd egy héttel később már fel is vettek, két héttel később már kezdtem is. Jött a pánik, hogy mi lesz a gyerekemmel, hogy fogjuk megoldani. Megoldottuk, magán bölcsödébe jár, amit hol imád, hol nem akar menni. Vettünk autót, tíz év után újra a volán mögé ültem, remegő lábakkal és tettem egy hatalmas T betűt a kocsimra, hogy más is lásson, és ne akarjon a fenekemben megállni lejtőn.
Igen sokat robbantam le, mire megtanultam. De volt, hogy bekopogtak az ablakomon, mert a feketébe öltözött embert nem láttam a sötétben, fékeztem erősen, amíg nem éreztem a kocsit igazán...ma már egész jól megy. 

Barátnőimnél sorra érkeznek a babák, ami nagyon nagy öröm, hol egy hol kettő, de jönnek és változik megint minden.

A legnagyobb veszteségünk, a Nímáy-al kapcsolatos, életünk egyik legnehezebb döntése, amit bár tudtunk előre - a vele született betegsége miatt - de mégis borzasztóan nehéz volt, és talán még most is fáj. Ő volt a legnagyobb hős, és a legédesebb berni-pásztor, akihez hasonló már sosem lesz.

Voltunk Tihanyban, Medveparkban, Szombathelyen. Ezen a nyáron a nyaralás kimaradt, mert éppen próba időmet töltöttem az új munkahelyemen, de ami késik az jön.  De viszont ezalatt az idő alatt született és valósítottam meg a BloggerKépző blogot, Facebook oldalt, és zárt csoportot, aminek ma már kétszáznál több tagja van, és a tanácsaimat megfogadva, nagyon sok címlapos bejegyzés született a kihívások alatt és után. 

Mit várok a 2020-as évtől? 

Rengeteg munkát, fejlődést, tanulást, utazást, kapcsolatot, barátokat és sok sok bejegyzést, amire lassan de biztosan meg is találtam az időt, mert nincs olyan hogy lehetetlen, csak tehetetlen. 

VargAda