Egy számomra követett, tisztelt és kedvelt bloggerina bejegyzése miatt jutott eszembe, hogy írjak a "mozaikcsaládról", és ennek a fogalomnak a jelentéséről.  

A mozaikcsalád: egy olyan újraformálódott közösség, melyet az egyik szülő és gyerekei alkotnak az új partnerrel, akinek esetleg szintén van már gyermeke. A mozaikcsalád hazánkban a legelterjedtebb olyan válás utáni családforma, amely mindkét nemi és szülői mintát biztosítja a gyermekek számára, ezek közül az egyik vér szerinti szülő.

Én egy olyan mozaikcsaládban nőttem fel, ahol semmi sem volt normális.

Másnak apukája volt, nekem nevelőapám.
Másnak testvére, nekem mostohanővéreim.
Nagyszülők helyett Ilus néni és Feri bácsi. 
Nem voltam önmagam, hanem mindig valakinek a valakije voltam  - "az apám nőjének a lánya!"

Öt éves lehettem, mikor édesapám - ahogy akkoriban mondták - disszidált, és egy jó messzi országban alapított családot. Legközelebb kamaszként találkoztam vele. Ez azt is jelenti, hogy nem láthattam, milyen az igazi "apa-kép", hiszen nem volt az életünk része.

A nevelőapám megérkezett az életünkbe, és az ő mimikáját, viselkedését tanultam meg tudat alatt, hiszen ő védett meg, ő jött értem a suliba, ő vitt edzésre. Kéthetente ment a "saját" lányaiért, akik ekkor nálunk töltötték a hétvégéket, ünnepeket, születésnapokat, nyarakat. Anyám azt akarta, nekem legyen egy normális családképem, ezért ő nagyon sok mindent megtett, és probálkozott, akkor is, amikor a kislányát a fülei hallatára nevezték "fattyúnak" - a szó jelentését később értettem meg.

A mozaikcsalád nem egy idilli családi állapot, még akkor sem, ha mindenki nagyon szeretné, hogy működjön. Rengeteg a külső tényező, megfelelésre való hajlandóság kell hozzá. Évekkel később - a mai agyammal pontosan tudom - bizony nagyon nagy volt a lufi, ami amikor kidurrant, és nem volt benne köszönet. 

Mindenki védte a saját territóriumát, nem engedett a másiknak, voltak halk és gyilkos veszekedések, alkohol a bánat miatt, és egy-két pofon is, amire most is emlékszem.

Mit tennék másként, mint anyám, ha ilyen helyzetbe kerülnék?

1. kőkemény szabályokat hoznék, miszerint ki kicsoda, mi a feladata, megszólítása - nagyszülő nem Ilus mama, hanem Ilus néni, apa nem a nevelőapa - bár nekem ez utóbbi erősebb jelentésű mind a mai napig.

2. rengeteg családi eseményt tartottam volna - mindenki kirándulhatott volna, mehettünk volna állatkertbe, vidámparkba - engem nem vittek, mert kicsi voltam. Bezzeg a többiek... mély csapás, és rossz emlékek értek, amikor lepasszoltak, mert "kicsi" voltam.

3. meghívtam volna a másik oldalt, hogy ismerkedjenek meg a szülők a szülőkkel - ne pedig utálják egymást évtizedeken keresztül. Állíthattak volna közös szabályokat a gyerekekkel kapcsolatban, még akkor is, ha sosem lesznek barátok.

4. időt adtam volna mindenkinek, hogy megértse: senki nem választotta ezt magának, hanem így alakult.

De mit is lehet tanulni egy mozaikcsaládból?

Túlélést.
Alkalmazkodást.
Elfogadást.

Megtanultam, hogy "ez jutott" nekem, nem lett olyan normális felállású családom, mint például a férjemnek, akinek lassan 40 éve élnek együtt a szülei, és vérszerinti testvérei vannak. Sokszor irigylem feltétel nélküli testvéri kapcsolatukat, és arra törekszem, hogy ezt a lányomnak is meg tudjam adni. Csodálom a normális családokat, és sokszor láttam döbbent arcot, mikor elmeséltem, hogy nekem nem volt részem ebben.

Szóval a mozaikcsalád szerintem a legkeményebb dolog, ami egy család életében történhet, de ha az elején le vannak fektetve a szabályok, akkor ki lehet hozni belőle a legjobbat!

Csak hinni kell benne!

Szeretettel: VargAda