Az elengedést már most tanítom a kislányomnak, amikor elkérem tőle a cumit alvás után és ő bele teszi a kezembe, majd megvárja amíg kiveszem az ágyából. Ő tudja, hogy a cumi megvárja, de megbízik bennem annyira hogy tudja, ha kell vissza is adom neki. Elengedi a játékot a baba úszáson, rá bízhatóm az apukájára, mikor felöltözöm, vagy éppen dolgom van és be kell menni a városba, ahová őt még nem vihetem be. El kell engednem, és meg kell bíznom a másikba, ezzel is teret adok a babának, hogy jobban megismerjék egymást, és én se ragadjak bele abba a bizonyos mókuskerékbe.
Elengedjük az első szerelmet, majd a másodikat, vagy éppen életed szerelmét. Elengedjük az elhunyt szeretteinket, hogy ne ragadjanak bele ebbe a világba, remélve, hogy rájuk egy szebb új élet vár. Elengedjük az aggódást, mikor valamire nagyon vágyunk. Elengedjük a féltve óvott kis projekteket, elengedtem már annyi embert magam körül, és tanultam a hibáimból, még akkor is ha lehet újra és újra beleesek.
Lassan el kell engednem a szívemhez közel álló Kildarát, a csapattal együtt, akivel évek alatt építettük, és mások tökéletesen nyúlták le minden ötletünket, szerveztek ránk időpontot, keltették rossz hírünket. Három év aktív munka után sajnos nem látom azt, hogy lenne tovább előre. Még akkor sem, ha most lett vége az országos felmérésünknek. Megcsináltunk valamit, amit 14 éve senki, kaptunk érte hideget meleget, mint ahogy az eredmények olvasása után is, folyamatosan érnek minket kritikák. A kiadók nem szeretnek fizetni, mert nem vagyunk "nagyok" nincsen "csak" 1900 követő bázisunk, de az legalább 100%-ig nem megvett likeok, hanem könyveket szerető emberek.
Az eseményeket, hiába szerveztük meg, és tettük bele magunkat. Amikor 3 órán át én beszélgettem az írókkal, és a végén vattát köptem, mert mindenki a saját kis korlátján belül érezte jól magát, és ezt tapasztaltam, hogy nem tudok már többet adni senkinek...akkor bizony el kell engedni. Nem tudom fogunk-e bárkinek hiányozni? Nem tudom, hogy lesz-e kedvem valaha újra neki futni? De most számomra ezt le kell zárni, bármekkora szerelem is volt, nekem már nem jó.
Az oldal megmarad, a bloggerek tehetnek rá ki amit csak akarnak, ha valaki akar projektet még abban is segíteni fogok, de én most szépen hátralépek és leülök a fenekemre, és csak arra figyelek ami igazán fontos. El kell engednem, mert már nem ad hanem inkább elvesz. Elvette az időmet a lányomtól, elvette a kedvemet a szervezéstől, elvette a türelmemet mindennel és mindenkivel szemben. Tapasztaltam nagyon sok negatív dolgot, és annak hatásait, láttam ahogy kiégnek körülöttem a bloggerek, akik már nem a könyvek szeretete miatt olvasnak, hanem mert kell...és ez így már nem az, amit én anno kitaláltam...köze nincs hozzá.
Sokan szeretik a Kildarát, mert volt alapunk, voltak jó könyveink és egyéniségekkel megáldott bloggereink, akik jóban rosszban, kitartottak mellettem. De én nem akarom már ezt csinálni, és ezzel a döntéssel helyet adok mindazoknak akik most összecsapják a tenyerüket, és nagy örömmel olvassák soraimat.
Nyertetek, vége van.
De előtte lesz még november 18-án egy Kildara - Fabula rendezvényünk és a december 9-e könyvgyűjtésünk!
De visszatekintve én is nyertem. Lettek barátaim a világ különböző pontjáról, láttam ahogyan fejlődni képesek az emberek, találkoztam rengeteg íróval és tehetséges emberrel, megtapasztaltam a közösség erejét, megtanultam kérdezni, kérni ha kellett, tudom már hol csúszhat el egy projekt, megtanultam hogy kell irányítani embereket, hogy kell kiadókkal tárgyalni, milyen egy jó projekt, és még közel nem tudok mindent, de ezt a tudást már senki nem veheti el tőlem, és emiatt is kezdtem el ezt a blogot, ezt az "énmárka" projektet.
Annyi ötlet és megvalósulásra váró projektem van, amikről el is feledkeztem a Kildara miatt, hogy el sem tudom mondani. Ezeket szépen lassan megvalósítom, és végre tényleg csak is kizárólag magamért leszek felelős, és nem fogok másokra támaszkodni, hanem elindulok.
Az elengedéssel, hiszem azt, hogy valami új fog érkezni az életembe, és ez képes előre vinni!
VAdrienn
