"Meg vagyok győződve arról, hogy az emberiség pusztulását az empátia teljes hiánya felgyorsítja...meg is érdemeljük a sorsunkat!"

Elemezzük ki ezt a gondolatot.

"Empátia az a képesség, amivel egy másik ember, embercsoport, vagy más élőlény szempontját felfogni, megérteni és főként átérezni lehet. Az empátia megnyilvánulása például, ha valaki egy másik ember bánatát hallgatva, egy másik élőlény szenvedését látva, önmagát az adott helyzetbe beleképzelve saját élményként éli meg, ezzel a legmélyebben átérezve azt. Másképpen az empátia azon képesség, amely lehetővé teszi, hogy sajátunkként éljük át mások érzéseit, affektív tapasztalatait."

A családomban van asperger szindrómás aki képtelen az empátiára. Ez nem gond, mert meg kellett tanulni vele élni, lehet vele beszélgetni, de a legjobb megkérdezni, mit érez, hogy gondolkodik erről arról, és egy idő után az apró jelekből érezhető volt egy kis izgalom, öröm vagy éppen bánat. Az empátia mint olyan tanulható, lásd a pszichopaták ebben zseniálisak. Ezért kell nagyon is odafigyelni kivel vagy emaptikus.

Az emberiség, rohan, szalad a végzete felé. Lásd környezet szennyezés, egy orrszarú fajnak már csak 3 példánya él a Földön, hobby-ból gyilkolnak kihalás szélén álló állatokat a gazdagok. A tengeren úszik a szemét sziget és még sorolhatnám. De amikor egymásnak megyünk mi emberek...arra tényleg nincsen gyógyszer.

A megérdemeljük a sorsunkat, bármennyire is szűkült a világom a gyerekemre és önmagamra, azért fel tudnak húzni, viselkedéssel, lekezeléssel, arroganciával...pedig csak egy kicsit kellene jobban odafigyelni.

Például: babakocsival nem fordult még elő hogy ne a zebrán mentem volna át. Ma konkrétan a zebra közepén jártam, mikor ahelyett, hogy lefékezett volna a majom inkább rálépett a gázra, és szerencsém, hogy nagyon elővigyázatosan közlekedek, de egy "anyád" kiszaladt a számon. Apróság, de mégis figyelmesség, és ez nincs. Én mindig megköszönöm, ha megállnak a zebránál...pedig az kellene lennie a normálisnak, hogy megáll mindenki, mert figyelnek egymásra az emberek, mint Hollandiába. Sosem felejtem el, hogy ott mennyire megdöbbentem, hogy még csak meg sem álltunk már mindenki fékezett, és mutatták hogy menjünk át. Kiegyensúlyozottabbak is mint mi.

Vagy posta, babakocsival én mindig kivárom a sorom, mert a gyerek ül, én kicsit állok, abba még senki nem halt bele. Van nálam enni, inni, és nassolni való, simán bírható a dolog. Kislányom meg addig nézelődik, szereti az embereket, ismerkedünk, a könyv borítókat meg egyenesen imádja. De ha meglátok a sorba egy kismamát, azt mindig magam elé engedem. Miért? Mert az teher, neki ott állni, miközben fél percenként jár pisilni, mert terheli a hátát a pocakja, vagy éppen álomkoral szenved, mert megint várakozni kell, mint minden kismamának, minden orvosi vizsgálatnál...stb. és tudom milyen felszabadító volt a sok ember után kilépni a tiszta levegőre. Ki a szemét? Hát én, mert úgy is ráérek...uhum, biztosan ráérek, mert a posta pont az a hely, ahol az emberek ráérnek.

Ma ezer ilyen helyzetet tudnék csípőből felsorolni, mert ma hideg van, mindenki ingerül, mindenki csak is saját magával van elfoglalva...

Akkor pár tipp, hogy még se pusztuljunk ki olyan gyorsan!

1. Legyél empatikus, és figyelj oda a környezetedre.
2. Nem kell mindenkinek megmondani a tutit, elég ha csak meghallgatod.
3. Igyál sok folyadékot, hogy a tested is belendüljön és sok vér jusson el az agyadig, hogy tudj reálisan gondolkodni, és megállj a zebránál!
4. Egyél is kérlek rendesen, hogy jól érezd magad.
5. Gondolj valami szépre.

Ugye, már most jobb :)

Köszi!

VAdrienn