Könyvek, Anyaság, Gyerek, Én...

VargAda.blog.hu

Egy testkép zavaros anyuka kicsit össze akarja szedni magát.

2018. július 17. - VAdrienn

Gyerekkorom óta van testképzavarom, amit köszönhetek a nyolc év táncnak, a velem szemben állított megfelelési kényszernek, és annak, hogy senki nem mondta, hogy amit látok, az nem az, amilyen valójában vagyok. Ördögi kör.

A testképzavar olyan viselkedészavar, amely során az illető nem tudja helyesen megítélni a saját testét, mert egy természetellenes ideálhoz hasonlítja. A testképzavarok nemcsak kényszerességet, de fokozott megfelelési vágyat és szociális elszigetelődést is eredményezhetnek.

Testképzavarnak nevezzük azt az állapotot, amikor az illetőnek téves, negatív elképzelései vannak a saját testéről. Ehhez társulhat még önbizalomhiány, szégyenlősség, kommunikációs nehézségek is.  - Somogyi Katalin klinikai szakpszichológus.

 

Tizenhat évesen azért hagytam abba a táncot, mert egy fellépés alatt beszakadt a csapat alatt a színpad, és mint kiderült, hiába nem volt felületi sérülésem (értsd ez alatt, nem vérzett a lábam!), de a térkalácsom csúnyán megrepedt. Ha akkor eltörik, és úgy gipszelik be, ma lehet tánctanár vagyok, nem pedig anyuka. Olyan ember lánya vagyok továbbá, aki európa és világbajnok savaria táncos, emiatt mindenkinek nagy reménye volt felém, de én inkább balettoztam, meg jazzt tanultam, majd a hip hop felé vettem az irányt, nehogy valaha keringőre cseréljem az általam szeretett táncot. Aztán ott voltak a tánctanárok, akik nem minden esetben a tehetséget nézték, hanem, hogy ki mutat jól a kamera előtt, „és ki az, aki bírja, ha letapizták”.

Mocskos egy szakmáról beszélünk. Ha vékony voltam, vittek divatbemutatókra, klippekre, ha felszedtem pár kilót, máris a hátsó sorba tettek... mit tesz ekkor egy tinédzser, akinek gondjai vannak? Kefiren, vízen és almán él, hetekig.

A balesetet követően a kórházban jelezték, hogy alultáplált vagyok, ezért jó lenne, ha felszednék pár kilót. Anyám meg lelkesen főzött, és a kényszerpihenő alatt amíg nem mozogtam, hirtelen lettek melleim, fenekem, combom és pikk pakk lettem 65 kiló, majd 70, az ötvenből. Próbáltam meghánytatni magam, de szerencsére nem szeretek hányni, így szóba sem jöhetett bármi drasztikus mód a fogyásra. Akkor nem ettem, csak úgy tettem. Aztán bementem a táncsuliba ahol közölték, hogy vagy nagyon gyorsan leadok 15 kilót, vagy vissza se menjek… nem mentem vissza, soha többet nem tanítottam, táncoltam, de a mérlegre sem álltam rá. Megszabadultam a részeg kocsma-tulajoktól, akik árgus szemekkel néztek, mikor öltözködtem, de csak az irodában lehetett átöltözni - miközben nem ez volt megbeszélve! Nem volt több utazás, részeg rajongó, kéretlen jegyért, vip listára való felírásos telefonhívások… megszabadultam mindentől. Szó szerint újra terveztem az életem. Visszaültem az iskola padba, leérettségiztem, szakmát kaptam, dolgoztam, utaztam és éltem külföldön.

Eltelt úgy 10 év az életemből, hogy nem volt a lakásomban mérleg, és senkit nem is érdekelt, hány kiló vagyok. Én 36-os ruhákat hordtam, az xs is rám jött, és nem érdekelt, ki mit gondol a testemről. Aztán valaki rám szólt, hogy te eszel egyáltalán?

Ott megvilágosodtam, hogy könnyű úgy vékonynak lenni, hogy alig eszek. Emlékszem egyszer egy szponzori vörös dögös ruhát adtak rám, és kíváncsiságból ráállítottak a mérlegre, ahol kiderült, hogy nagyon vékony vagyok, és ez már engem is aggasztott. Elkezdtem odafigyelni, hogy napjában tényleg ötször egyek, igyak sokat, lehetőség szerint vizet. Aztán egyszer csak megérkezett a legnagyobb változás eddigi életemben, mégpedig, hogy anyuka lettem.

Olyan orvost kerestem, aki hallott már a testképzavarról, és nem nevetett ki. Kötöttünk egy megállapodást, hogy én tényleg azt eszek amit szeretnék, mértékkel, a védőnő a kért időpontokban lemér, és nekem nem kell megnézni, csak elvinni neki a kiskönyvemet. Vicces lehet ezt elolvasni, pedig az, hogy én ezt elmondtam, nekem nagyon nehéz volt. A testkép zavar olyan, ami tényleg fejben okoz gondot. Én nem láttam magamat szépnek akkor sem, ha 55 vagy 60 kiló voltam, mert én csak a dagadt hasamat, a vastag lábamat láttam, ha mérlegre álltam. Úgy gondoltam, ha nincs mérleg, a problémám sem jön elő, de a terhességnél ezt nem lehet elkerülni. Mérlegre kellett állnom havonta egyszer. Utólag láttam, hogy hat hónapos terhesen voltam 66 kiló, nyolc hónaposan 72, és a szülés napján kereken 80. Hetvenkét kilóval mentünk haza a kórházból. Akármennyire próbáltam odafigyelni az étkezésre, nagyon zavart, hogy csak 40-es ruhákat hordtam, minden tükörben amiben láttam magam, egy dagadt disznónak tűntem, és nem akart lefelé mozdulni a mérleg. Elkeseredtem, és egyben el is szégyelltem magam, mert én mindig is szerettem a ruháimat, azt ahogy kinéztem, de a kilók újra ott ugráltak a szemem elől és éreztem, hogy jön elő a "mérlegszörny", amit már érzékeltem.

Egy éves volt a kislányom, mikor már megjártam a gyógytornászt, és elkezdtem életemben először a 160 grammos diétát. Lement pár kiló, de nem voltam elégedett…aztán jött a Hypoxi.

cikk_borito_vargada.jpg

A vesztesek teljes nyugalmával mentem el az ultrahangos kezelésre, majd tekertem fekve 30 percet egy vákumos biciklin, és feküdtem további 30 percet a nyirokmasszázsban, ami alatt végre kiolvastam jó sok könyvet.

Betartottam a diétát, odafigyeltem, hogy a kezeléseket követően ne vigyek be szénhidrátot, és egyszer csak belefértem a 38-as ruháimba. Egy hónap alatt 6 centi ment le a hasamból, 4-4 a fenekemből és a csípőmből, 2-2 centi a combjaimról, összesen 3 kiló ment le rólam, és a közérzetem is határozottan javult. Kezdtem magam újra szépnek érezni, amit persze kifelé nem mutattam, de nekem fontos volt. Akikkel ritkán találkoztam, látták a változást, de a közvetlen kapcsolataim csak azt értékelték, hogy jobban vagyok. Emellett kipróbáltam az otthoni tornát, meg ezer dolgot, de ha a gyerek végre aludt, akkor inkább dolgoztam, mint hogy tornázzak, azon kevés szabadidő mellett amit megengedhettem magamnak.

Nem mondom, hogy nem volt nehéz két hetente a mérlegre állni, sőt egyenesen remegtem az idegességtől, de mikor már elindult a fogyás, elkezdtem nem görcsösen ragaszkodni az általam elképzelt képhez. Itt hozzáteszem, hogy mindemellett mikor már felfogtam ésszel, hogy a testképzavar nem játék, kértem segítséget, szakemberektől. Ez a folyamat nem egyik napról a másikra változott meg bennem, hanem nagyon hosszú idő kellett hozzá.

Nagyon érdekes volt megélni, hogy végre őszintén elmondtam, hogy én nem azt látom, mint mások. A legkisebbhez mérten eggyel nagyobb vákuum gallért adtak rám a hypoxiban, és megkérdeztem, hogy ez most jó-e? Hát néztek már rám meglepve, de ennyire még sosem. Többen nem értették, mit keresek ott. Hogy egy pillanatra megláttam azt a lányt, aki tényleg vagyok, nem jelenti azt, hogy én mindig azt látom, amit mások, és ez okozza a gondot. Akik tudnak erről megígérték, hogy ha kórosan lefogynék, szólni fognak, így bármennyire is utálom a mérlegeléssel járó stresszt, végigcsinálom, hogy újra 58-60 kiló legyek, és megpróbáljam jól érezni magam újra a bőrömben…

Jó újra felvenni azokat a nadrágokat, pólókat felsőket, amiket a baba érkezése előtt hordtam, de még nem lennék bátor, kimenni egy bikiniben a strandra… De talán egyszer erre is sor kerül majd.

Ha szeretnél, követhetsz Instagramon, ahová további képeket teszek fel a hypoxi kezelésekről.

Olvassátok szeretettel,és szeressétek magatokat!
VargAda

 

A bejegyzés trackback címe:

https://vargada.blog.hu/api/trackback/id/tr4314118221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.